AbandoneDream

Bizony, jó dolog ezt megtapasztalni. Főleg, egy hűvöskés szeptemberi estén, egy kabrióban, monoton, dübörgő zene és barátok társaságában. Friss jogosítvány, sok lóerő és bizonyítani vágyás, ez minden ami kell hozzá. Mindegy, hogy utas vagy, vagy épp te vezetsz, de ha sikerül elkapnod egy-egy pillanatot, amikor tényleg kilógsz a világból, akkor átértékelődik benned a kocsikázás. Onnantól kezdve nem közlekedési eszközként, hanem valami földönkívüli dologként tekintesz rá. Talán épp úgy, ahogy tetted 13-14 éves az alkohollal, hisz az első bódult percek varázsa hamar elragadott. Csak itt épp nem vagy ittas, bár a benned termelődött adrenalin és boldogsághoromon -bizton állítom- képes ilyen hatást nyújtani. Hídra fel, hídról le, alagútba be, alagútból ki, sávokon, lámpákon át, lámpák alatt, járdák mellett, bárhol is légy kicsit furcsán érzed magad. Hiába jártál ott már megannyiszor biciklivel vagy épp gyalog és hiába ismerős a környezet, a 100 fölé lógó mutató mindezt ismeretlenné teszi. Imponál, hogy a lámpánál kinézik alólad a kocsit és te csak kajánul vigyorogsz, mert balkáni éned nem tudod levetkezni, hogy bizony errefelé az autó presztízs. Mikor ez az álom, hirtelen szertefoszlik, fura mód, kiszállva az autóból nem változik meg semmi. Nem remeg a lábad, nem sírsz, hogy vége, nem örülsz, hogy vége. Egykedvűen baktatsz tovább, de később egy ritmusos szám hallattán felelevendik benned az emlék és újra száguldani vágysz.