Meg akartam törni a kört. Pár napja jöttem rá,hogy muszáj valahogy. Több szinten mozognak ezek a hasonlóságok. Úgy képzelem mint egy szitát ami több millió apró karikából épül fel. Alapterülete kör átmérője ismeretlen és egy apró pont mozog az ívén. Mint egy elképzelt vízió vagy egy álomkép. Az a pötty mozog, és rögzíti a tapasztalait. Ha úgy tetszik a rezgéseket nézi, számolja, jegyzeteli. Felmér mindent amivel érintkezik. Aztán ahogy halad tovább a pont, előbb utóbb rájön, hogy megint ugyanott van. Idővel nem írható le, csak tapasztalattal mérhető. Hiszen az idő a múltban áll, a jelenben szalad, a jövőben pedig olyan gyors, hogy nem lehet leírni. Ezért az átlátszó semmiben az a pont nem látja a következőt, a repedéseket amiket át kell lépnie, meg kell tennie. Ezért újra és újra megteszi ugyanazokat a lépéseket. Talán azért mert bízik benne, talán azért, mert jobban be akarja vésni a megtörténtet. Talán más miatt. Minden repedés, minden változás a kör ívén, ezen a pályán először, messziről apróságnak tűnik. Aztán ha rásuhan, keresztül akar rajta menni, haladni hirtelen mintha óriás láncolata lenne egy szakasznak, amit nem lehet pillanatok alatt megtenni. Órák, napok, években már mérhető időszakot lehet eltölteni az ilyen struktúrált semmikben, míg a tovább lépés adott.
Valaki tovább akar menni, ismerni akar, valaki nyugvópontot keres. Minden ember...bocsánat, pont mást keres. A lényeg a beleképzelés.
/lehet lesz kép is/
