Eldobott csikkeket követett egy úton. Nem volt eleje, nem volt vége. Csak egyenesen, néha kanyarogva, néha fel, olykor le izgalommentesen. Olyan érzés volt, mintha ő dobta volna el magának. Saját magát keresné talán az út végén? De ha nincsen vége akkor miért megy? Folyton keres valamit amit nem találhat meg. Ez is csak egy impresszió volt az előző gondolatok láncolatából kifolyólag. Semmi több.
Homályos, fás rengeteg övezte az utat. Nem volt semmi zaklatottság esetleg valami fáradt feszültség aludt néha egy-egy kő alatt ,mikre ha rálépett nyikorogva süllyedtek bele valamibe. Eszébe jutott az is,hogy olyan ez az út, mintha az agyába vájták volna. Körben minden olyan, laza, puha, süppedős. Mintha a fizikai tekervényeken vagy valami fehér és szürke árnyalatos kocsonyás anyagon vezetne ez a kő út. Kőre hasonlított, márványra, néha bazaltra. De ez csak hasonlóság és szemmel láthatólag bőven elég ahhoz, hogy megnyugtassa vele magát, magában, hogy legalább jó helyen jár.
Egyre mélyebbre fog jutni és minél sötétebb körülette a homály annál tudattalanabb lesz a táj, annál zordabb. Valami kalapot kellene keresnie, aztán ha megvan alá fog bele ereszkedni. Egy cilindert látott maga előtt, ha lelki szemei elé idézte a mesét a lánnyal.A történetet már régen átírták, ő is megtette. A sárga köves úton sem az sétál már, mint ahogy egykor kitalálták. A szereplők is változtak, minden úgy lett testreszabva, ahogy egy igazi rémmesében szokás ,amiben a szereplők meghalnak.
Feketék voltak a fák és úgy tűnt ,mintha az ágak őt néznék. Egy rohadó tapétaként fogta fel az egészet, egy illúzióként ami azért van,hogy megóvja őt saját magától. Persze, a válsz odaát van a tapéta mögött. De nem érdekli. Fontosabb most az a cilinder az út végén. Az a célnak kitűzőtt átjáró, ami majd szépen kiengedi a szellemet a palackból. Egy hangos pukkanással elszáll majd innen, aztán fulladni fog. Mint minden hasonlóan rémes séta után...
