Válasz érkezett a szélben, hát eljött az idő...
Hosszú napok voltak, amíg utazva kerülte az utakat ,mások kijárt ösvényeit. A kopogást, azt a városias jellemzőt ,ami csak a természetben hagyta nyugodni, mostanra már teljesen maga mögött hagyta úgy, mint magát a civilizációt. Nincsen zaj, nincsen hangja az időnek sem a fák között és hiába kúszik vasfogán előre ,mint valami mocskos,csúszómászó a teremtés derekán, mintha a természet maga nyomná a föld alá, csöndességre kárhoztatva.
Már közelít a város, egyre nagyobb a zsibongás, nemsokára elhagyja a nyugalom, és kilép a következő valóságba. Valamibe, ami már többet,mást nyújt mint régen.
A levelet most nem holló hozta vagy más túlragzottan tollashátú élőlény. Inkább úgy jött ,mint egy álom. Az első. Csak egy gyenge érzet, felületes része egy nagyobb egésznek.
Kinyílt a szem és mintha éjszakai rémek futottak volna szerteszét, úgy rebbent félre a sötétség. Hirtelen belátta az egész szobát. Az ágy végét amin feküdt, aztán a kis asztalt a rajta hagyott holmik derengő foltjaival. A szekrény olybá tűnt mint valami robosztus alkotmány, mi elszívni volt hivatott az ablaktábla réséből,mint egyetlen fényforrásból származó fénysugarakat. Virradt.
Kibontott ágyán feküdt már órák óta. Tetten érte egy álmát, végre sikerült elcsípnie valami használható információt. Ezzel kelt, a tudattal,hogy történt valami. Viszont, ahogy rágódott rajta, úgy tűnt a semmibe. Úgy lett szerteszét szórt apró üvegyszilánk az egész, ami maga is csak része egy felismerhetetlenül hatalmas egésznek. A darabkákat össze kell raknia, de nem haladt semmit. Nyitott szemmel fekszik és ami maradt, az csak egy szó. Édeskevés, de ez legalább értelmezhető...
"Megérkeztem"
